Oroszi lmréné tisztelt meg azzal, hogy elküldte és engedélyezte, hogy ezeken az oldalakon megjelenhessen édesapjának, BARTA ISTVÁNNAK a feljegyzése. Ezúton köszönöm, hogy kitüntetett bizalmával.

- 1 -

Előszó

Szövegdoboz: A mellékelt naplót apám, Barta István írta, megjelent 1993-94-ben a helyi lapban. Farmos
megállóhelyen (Nagykáta-Újszász között) volt pályaőr, a pályamester felügyelete alatt. A szolgálati
helytől mintegy 80 méterre lévő őrházban (ma úgy mondanánk: szolgálati lakásban) lakott családjával.
Ebbe a családba születtem bele 6. gyermekként (7-en vagyunk testvérek). Anyám szülei és testvérei
Újszászon laktak(laknak), apám szülei és testvérei pedig Törökszentmiklóson.
1944-ben a háborús helyzetre való tekintettel, apámat 36 évesen (a jóval korábbi sorkatonai szolgálat
után) behívták katonának. Egy vasútépítő-helyreállító századba sorozták be. Feladatuk volt, háborús
viszonyok között is biztosítani a vonatközlekedés fenntartásához szükséges pályát, vágányokat.
Ehhez rendelkezésükre állt egy lakószerelvény, a szükséges szerszámokkal felszerelve. Oda
irányították őket ahol éppen szükség volt a munkájukra.
A háború végén fogságba esett, így került Sopronkőhidára.
Én személyesen is említve vagyok e feljegyzésben, ugyanis akkor születtem, ezért érthető az
elfogultságom az írással kapcsolatba, de talán egy kívülálló számára is érdekes lehet.
Ajánlom mindenkinek.
Barta János
MÁV nyugdíjas

 

- 2 -
Megjelent a FArmosi Információk Riportok (FAIR) c. havonta megjelenő lakossági közéleti tájékoztató
lap IV. évfolyam 4. és 5. szám (1993 április és május), és V. évfolyam 1. és 2. szám (1994 január és február) számai Személyes történelem c. részében folytatólagosan.

Tisztelt Olvasóink!

Megtisztelve érezzük újságunkat azzal, hogy egy olyan kis könyvecske tartalmát közölhetjük
folyamatosan lapunk hasábjain, amely egy farmosi család féltve őrzött titka volt eddig.
A feljegyzések írójának kilétét idősebb olvasóink bizonyára felismerik. A kis füzet
- amelyről fénymásolatot is mellékelünk - a jegyzetíró leánya ajánlotta figyelmünkbe, kérve,
hogy édesapja nevét az utolsó folytatás közléséig tartsuk titokban.
A füzet tartalmát teljes terjedelmében, hitelesen közöljük Néhány helyen szükségesnek
tartottuk egy két kifejezés magyarázatát, tekintettel fiatalabb olvasóinkra.
Úgy gondolom, községtörténetünkben is helye van ennek a "személyes történelemnek”.
/a szerk./

„Egy hadifogoly feljegyzései”

Sopronkőhida, 1945. VI. 19.
Itt töltöttem eddigi életemnek legszomorúbb, reménytelen napjait. Hogy gyötrő gondjaimat kissé
eltereljem magamtól, elhatároztam, hogy amit emlékszem, e kis noteszba leírom szomorú napjaim
történetét, mely immár több mint egy évvel ezelőtt kezdődött.
A feljegyzések füzetének borítója (balra) és első oldala (jobbra)

- 3 -
1944. ápr. 2-án kaptam a katonai behívót, ami egy kicsit meglepett ugyan, de bízva abba, hogy
hazánkba nincs háború, vagy tekintettel nagy családomra, majdcsak megúszom valahogy.
A behívóval másnap jelentkeztem az Osztálymérnökségnél, azt mondták menjek nyugodtan haza
szolgáljak tovább. /
A farmosi vasúti megállóhelyen, mint térközőr teljesített szolgálatot./
Hazaérve rögtön át is vettem a szolgálatot, mintha nem történt volna semmi. Ezen éjjel Budapest
ellen erős légitámadás volt, gondoltam itt már nem tréfa a dolog, reggelre kaptam a táviratot, hogy
azonnal be kell vonulnom. Kissé nyugtalanított, de parancs az parancs, menni kell, majd eltelik ez is,
hisz nem először megyek már el. Legjobban az bántott, hogy várós feleségemet és öt kicsi gyermekem kell otthon hagynom, no de még mindig bíztam, hátha jobbra fordul a dolog, most menni
kell. A tízórás vonattal el is indultam, azzal, hogy pár nap múlva úgy is haza jövök eltávozással, majd
szétnézek itthon. Vasárnap úgy is húsvét lesz, akkor csak elengednek.
Útközben összejöttünk a régi bajtársakkal, mind számkivetettnek érezve magunkat, hogy mi mindég
sorosak vagyunk a bevonulással. Délután már jelentkeztünk is szülőfalumba, Törökszentmiklóson.
A parancsnokságon azonnal fel is öltöztettek, katonák vagyunk. Itt még otthon éreztem magam, hisz
éjjelenként édesanyámnál aludtam, mivel az iskolában, mely kaszárnyául szolgált úgy is szűken van
férőhely.
Április 8-án, nagyszombaton reggel, már korán reggel mentünk a kaszárnyába, Bugyi Laci bácsival,
-ő is kinthált velem-, hogy kérünk eltávozást, holnap húsvét, szétnézünk otthon. Dél felé megtudtuk,
hogy eltávozást nem kaphatunk, mert a századunk indulási parancsra vár, hogy hová megyünk,
azt még nem tudja senki.
Helybe reggelig, kimenőt kapunk, de 7 órakor jelentkezni kell. Jelentkezünk is, testületileg
átmegyünk a temploma, szép az ünnepi tömeg és áhítat, de gondolatom mindig otthon jár, ugyan
hogy van a család. Mise után a századnál megcsinálják a szakaszbeosztást. Most már látjuk, kik
vannak itt, rengeteg ismeretlen bajtárs, legnagyobb részük földi, de ismerős azért kevés van köztük.
Testvéreim a nagymiséről jövet, bejönnek hozzám, pár szót beszélgetünk, de sorakozó van, majd
délután találkozunk. Megtörtént szakaszonként a rajbeosztás, Várkonyi őrmester úr rajparancsnokká
tesz, felveszem a rajlistát, azután itt a fényképész, mindenkinek elé kell állni, mert a zsoldkönyvbe
fénykép is kell.
Ezek után Mészáros Béla főhadnagy úr kihirdeti, hogy ebéd után, éjfélig mindenki elmehet helybe,
de pontosan jelentkezni kell, mert hajnalban indulunk Paládicspusztára. /
Szolnok melletti helység/
Az ebédet már én nem is vártam, mentem édesanyámhoz ünnepi ebédre. Az ebéd jólesett ugyan,
de furcsának tartottam, hogy miért kell e nagy ünnepen a családtól távol lenni, nem tudva róluk, hogy vannak, hányan vannak.
Ebéd után kimentem a tanyára Ágnesékhoz, Ilusékhoz, itt csendesen eltöltöttük a húsvét napját. /
A jegyzetíró testvérei/
Elköszöntem tőlük is, majd édesanyámtól is, este későn bementem a századhoz, hogy el ne késsek,
meg éjjel ne zavarjak senkit.
Hajnalban el is indult a század, gyalogmenetben Szolnok felé, meneteltünk, öntözőhétfőn a
locsolkodás helyett. Szolnokon pihenőt és éjjeli szállást megtartva 11-én reggel meg is érkeztünk
Paládicsra. Alig hogy odaértünk, jön a parancs, hogy vissza kell menni Szolnokra, ott bevagonérozni
és menni Kisújszállásra. Úgy is lett.
 

Másnap még a vonatunk állt Törökszentmiklóson, beszéltem édesanyámmal is, tudatva vele, hogy
csak ide megyünk a szomszédba, no meg, hogy kisfiunk született. Ugyanis -itt kihagytam- a
Szolnokon tartott pihenő alatt hazaszöktem, és megtudtam, hogy kisfiunk született. János lesz a neve,
feleségem és Jánoska is egészséges, most már nyugodtabb vagyok.

Kisújszálláson lassan telt-múlt az idő, nyugodtan dolgoztunk, az állomásbővítési munkálatoknál.Vasárnaponként otthon is szétnézve, nyugodtan telt az idő, egészen június 2-ig. Ekkor kezdődtek el ugyanis a komolyabb légitámadások. Június 2-re virradóra bombatámadás érte Püspökladány állomást és helyreállítására riasztva lettünk. Reggel korán már oda is értünk, még az állomás előtt hatalmas bombatölcsér fogadott bennünket, egy telitalálattal mind a két vágány kettészakadt.

Egyébként a találatok száma kevés volt, mert az egész állomáson csak 3 volt.
Estig elkészültünk a helyreállítással, hanem napközben még itt dolgoztunk, rengeteg ellenséges
repülőgép húzott el fölöttünk, melyek -ahogy később megtudtuk - Debrecen, Nagyvárad és Kolozsvár
pályaudvarát tönkrebombázták.
 

Június 3-án délután újra riasztva lettünk, menni kellett Kolozsvárra, a helyreállítási munkákhoz. Este bevagoníroztunk, másnap este meg is érkeztünk Kolozsvárra, a helyreállítási munkákhoz. A
kolozsvári pályaudvar előtti Bácsi-torok-kistároló állomáson álltunk meg, ugyanis mi éjjelre ide jártunk ki pihenőre. Mikor másnap reggel megláttuk Kolozsvárt, a pályaudvarral együtt, szinte borzadt az ember a szörnyű pusztítás láttán. Itt három hétig tartott a munka, mire valamennyire helyrehoztuk a vágányokat.
 

A három hét alatt, három nappali légiriadó volt, amikor teljes erőnk megfeszítésével futottunk a
közeli hegyekbe. De ittlétünk alatt szerencsére újabb támadást Kolozsvár nem kapott. Még itt voltunk,
több szép lapot küldtem a családomnak és rokonaimnak, nem volt semmi baj. Egyik vasárnap Szilágyi
János bajtársammal összejártuk a várost, megnéztük a nevezetesebb épületeket, tereket, felmentünk
a fellegvárba is, láttuk, hogy a pályaudvar és környékének kivételével most is szép város Kolozsvár.
Június 25-én visszaérkeztünk Kisújszállásra, gondoltam a búcsúra hazamegyek, de nem sikerüIt.
Péter és Pál napján is dolgoztunk, itt ez nem számított ünnepnek.
 

Július 1-én az eltávozást nem kaptam meg vasárnapra, mert nem került rám a sor, mindenki
szeretett volna hazamenni. Hiába mentem a főhadnagy úrhoz és hivatkozva arra, hogy a századnál
legnagyobb családú ember vagyok, nem sikerült engedélyt szerezni. Pedig már nagyon szerettem
volna hazamenni, hisz Pünkösd óta nem voltam otthon, ennek pedig már 5 hete. Addig gondolkoztam,
töprengtem, hogy lesz ami lesz, elindultam engedély nélkül. Még haza nem értem, egy kicsit
szepegtem, hogy elkapnak a csendőrök. De otthon már megnyugodtam, kis Jánoskám szépen
fejlődik, mind egészségesek, cseresznyénk is volt, még abból is részesültem. Volt egy szép kisborjúnk
is, Anyus panaszkodott, hogy sok a baj vele, mondtam, add el, de azt mondta: a pénz nem sokat ér,
legalább legyen valami, széna van elég, majd eltartjuk valahogy. Hanem dél felé már kezdtem
aggódni, mert a légitevékenység igen erős volt, Budapest és Szolnok irányába is.
Később hallottam Ignácz bácsitól, hogy a Tisza hidat is találat érte. Most már megijedtem, az ebéd
sem esett jól, engedélyem nincs, Tisza híd nincs, hogy jutok vissza a századhoz.
Az 5 órás vonattal elindultam, hogy majd lesz valahogy, lett is. A Tisza híd csak kisebb sérülést
kapott, úgyhogy éjjel már motoros vonat átmehetett rajta. Mire megvirradt, már Kisújszálláson voltam, de már a száza is útban volt, Indultunk Rákosrendezőre, amit tegnap, június 2-án csúnyán
összevertek.

 

 

 

A Tiszán még nem mehettünk át a vonatunkkal Szolnoknál, hanem Kál-Kápolna - Hatvanon át 4-én
reggel már bent is voltunk Rákosrendezőbe. Tényleg össze van törve csúnyául, dolgozunk is látástólvakulásig, mire valahogy nagy nehezen a forgalom megindul. Itt váltunk teljesen vagonlakókká. Éjjelre kijárunk, Dunakeszi-Alag állomásra aludni. Két hétre már jól megy a forgalom ugyan, de munka még sok van, ezért már vasárnaponként kapunk eltávozást. Itt nem lehet lógni, mert a Keletinél minden katonát igazol tatnak. Ha nem mentünk haza, a dunakeszi Duna parton töltöttük a vasárnapot, akkor még jó bor mellett hűsölve. Köznap a RendezőbőI gyakran volt izgalmas menekülésünk Vác irányába, hol mozdonyon, hol vonaton, riadó alkalmával, melyek most már igen gyakoriak, alig múlik el nélküle nap.

 

Augusztus 20-án voltam otthon utoljára, a gyerekek mentek az újszászi búcsúra, Anyus a
kisebbikkel otthon maradt. Így valahogy meg voltunk elégedve, a sok sarjú /
A második kaszálású széna neve./ már le van kaszálva, majd fölgyűjtsük valahogy, mondta Anyus. Délután elköszöntem tőIük, majd ha lehet vasárnap, vagy ahhoz egy hétre hazajövök. Ezen a napon Szolnokot ismét jó összebombázták. 25-én elvégeztünk  Rendezőbe, 26-án indulunk Szolnokra, mifelénk megyünk, örültem, szétnézek otthon. Mikor közeledtünk Nagykátához, kész az ebéd, ott meg is esszük - jó babfőzelék - utána bemegyek a forgalmi irodába, telefonálok haza, hogy a 2572 sz. vonattal megyünk, figyeljenek. Figyeltek is szegények, kint álltak mind, csak igen rossz érzés fogott el, nagyon rosszul esett, hogy itt megyek el előttük pár méterre, és nem beszélhetek velük. Később megnyugodtam, láttam a sarjú már föl van gyűjtve végig, majd lesz valahogy. Estefelé beérünk Szolnokra, innen át Miklósra, ugyanis itt lett megállapítva a szállás és riadó esetén menekvő helyünk. Este már kint is vagyunk Miklóson, anyámhoz megyek rögtön, jól vannak ők is, csak a riadóktól sokat rettegnek, melyek most már igen gyakoriak. Másnap, 27 -én vasárnap ellenére, megyünk Szolnokra, mert a munka sürgős. Este ki, reggel be, így kezdődik Szolnokon. 29-én, délelőtt 10 óra tájban légiriadó, megindul a szerelvényünk Szajol felé, előtte egy másik, meg harmadik is, mert ilyenkor vonat vonatot ér, mind a két vágányon kifelé.
 

Mikor a Tisza hídhoz érünk, valami kis torlódás miatt megállt a vonatunk, de tovább már nem
mehetett, mert még egy másik vonat állt előttünk, a hídtól kb. 400 m-re álltunk, egyszer csak jönnek az ellenséges gépek, légvédelmi tüzéreink lövik őket, de már ők is dobálják ám a bombákat. Itt azután
van részünk közeli támadásban, az a rémület, amit bajtársaimon látok és magamon tapasztalok,
borzasztó. Az az idegölő bombasüvítés, robbanás, szinte őrjíti az embert, azt hiszi az ember, mikor
egy bombát leejtenek, hogy végem van, ez már a hátamra esik. A föld valósággal mozog alattunk,
közben amint az ember hallja, repeszdarabok is süvítenek és a légnyomás is érezhető. Három
hullámban támadták a hidat, az elsőt Török Ferenc bajtársammal egyik I-kocsiban /
Olyan vasúti kocsi, amelynek nincs oldala (pőre kocsi)/ a cölöpverő alatt lapulva éltük át, de azt hittem a kocsi legalábbis a sínről leesik, úgy mozgott. A másik két hullámot már a kubikban /Vasút menti széles árok, gödör./, a gyékény között lapulva éltem át, Bottyán bajtársammal. Mikor csend lett, felállok, hát akkora füst borítja a híd környékét, hogy nem látni semmit. Mikor a füst eloszlik, látom a híd áll ugyan, de mellette a karjelző /A vonat irányítást végző szemafor, karos alakjelző./ ki van dőlve a helyéről. A főhadnagy úr már ment is valamelyik őrmesterrel oda, megnézni. Kis idő múlva jött a parancs,
hogy az egész század szerszámmal odamegy. Mikor odaérünk, látom a híd maga és környékén a
pálya is több találatot kapott. Még másnap éjjel is dolgoztunk, a híd előtt egy kitérőt kötöttünk be, 31-
én, az egyik vágányon már megy a forgalom, ez alatt az idő alatt nem mehetünk mi sem át Miklósra,
pedig a hálóvagonjaink ott voltak, így két éjjel a szolnoki tanyák közt, a csomók /
A learatott kévékbe kötött gabonát a tarlón un. csomókba rakták össze, általában 13-18 kévéből állt/ ágában aludtam,
Bana Gábor bajtársammal együtt.
 

Szeptember elsején azután az egész szerelvénnyel jöttünk be Szolnokra, hogy hasonló esetben ne
legyünk szállás nélkül. Délelőtt újra légiriadó, ami most már úgy 9 óra tájban miden nap megvan, de a mentesítő vonatra, mely a híd felé járt ki, nem mertünk felülni a 29-ediki izgalmak után, hanem futva menekültünk a Zagyva mentén minél messzebb. A szajoli állomást és a hidat támadták, az állomás tönkre verve, a híd ismét járhatatlan, délután átvisznek bennünket a közúti hídon autóbusszal Szajolba. Ismét szállás nélkül maradtunk két éjjelre, ugyanis a szerelvényünk Újszász-Vámosgyörk, Kisújszálláson átjött utánunk. Most már csak Szajolba járunk be, 3-án a híd újabb támadást kapott, most már súlyosan megrongálódott. Dolgozni már csak éjjel és délelőtt 8 óráig tudunk, mert a riadók szinte elmaradhatatlanok minden nap. 23-án kértem eltávozást, hogy hazamegyek valahogy, de nem kaptam, mert az előző vasárnapot nem a századnál töltöttem, hanem édesanyámnál - ezt ugyan engedély nélkül is lehetett, hisz helyben voltunk.
 

 

Levél rendesen jött hazulról, nincs semmi baj, majd hazamegyek másik alkalommal.
24-én Debrecent verik, tönkre bombázzák, 26-án megyünk is oda, mivel Szajol már valamennyire
rendben van. Debrecen képe már nagyon háborús volt. Leveleket már innen írok haza és vissza is
kapok, sőt Farkas Karcsi bajtársam egy kis csomagot is hoz hazulról, nincs otthon semmi baj.
Itt már közel van a háború.

 

Beszélik, hogy Nagyváradon bent van az orosz, el is hisszük, hisz csendes időben ide hallatszik az
ágyúdörgés. Október 1-én Hajdúszoboszlón töltjük a vasárnapot. Innen még 3 lapot küldök haza. Az
ágyúdörgés mindig erősebben hallik. 7-én eltávozást kapok, az utazás már nehéz, de mégis
nekiindulok, hisz régen voltam otthon. Ebesről, mert itt tanyáztunk, Szoboszlóig gyalog megyünk, itt
autóra várunk, míg este felé egy német autó felvesz és elvisz bennünket Püspökladányba. Itt
leszállunk a német autóró1, óriási mozgalom, egy magyar őrmester megkérdi tőlünk - voltunk vagy
húszan -, hogy hová megyünk. Szolnokra - mondjuk. Vigyázzatok! Itt vannak az oroszok, elfognak
titeket, de várjatok egy kicsit, én megyek autóval Pestre, elviszlek titeket Szolnokra. Megörültünk,
várunk, jön is az őrmester úr autójávaI, fölpakolunk, az autó meg fordul Szolnok felé, megáll, vár: egy
német felnéz, az bizonyosan azt kérdezné, hová megyünk, de rosszat sejtek, mert "Debrecenit"
emlegeti, majd jön arra az őrmesterünk és mondja, hogy szálljunk le és menjünk ahogy tudunk, mert ő parancsot kapott, hogy Debrecenbe kell mennie. Ez már baj, gondoltam, összebeszélünk, mit
csináljunk, menjünk tovább, vagy visszamenjünk az őrmester Úrral. A többség úgy határoz, megyünk tovább, lesz ahogy lesz. Apavárig gyalog, ott az állomáson érdeklődök a forgalmistától, lesz-e vonat?

 

 

Azt mondja: 1 óra múlva indul Ladányból az utolsó menekülő vonat, ő azt megállítja, elmehetünk vele. Úgy is lett, jön a vonat, felkapaszkodunk mindannyian, beérünk Karcagra, itt megtudjuk, hogy a vonat nem tud továbbmenni Szolnok felé, mert Törökszentmiklósnál már ott vannak az oroszok, hanem fölmegy Tiszafüred felé. Itt már gondolkodóba esünk, mitévők legyünk, se előre se hátra nem tudunk menni. Fel kell mennünk Füred felé nekünk is. Úgy is lett: azzal a menekülő vonattal megyünk fölfelé, reggel van mire Füredre érünk. Itt már szétszóródik a társaság, ki elmaradt már, ki megy Debrecen felé, mi még vagy 6-an gondolkozunk, mit csináljunk, négyen nekiindulunk, út közben gondolom, hogy nem mehetek innen gyalog haza, hisz már vonaton is visszafelé kellene jönni. Szabó Józseffel elhatároztuk, hogy visszamegyünk mi is a századhoz. Úgy is lett, visszafordulunk, megyünk vissza Debrecen felé. Még itt van a menekülő vonat, azzal megyünk Ohat-Pusztakócsig, ott egy zászlós úrtól megtudjuk, Debrecenbe se lehet már bemenni, így egy másik menekülő vonattal megyünk föl Görögszállás felé, de oly lassan haladunk, hogy ide csak kedden érkezünk. Itt érdeklődünk a század után, de nem tudnak róla semmit. Akkor menjünk át mi is a Tiszán, mondom Szabónak, no gyerünk, felülünk egy kórházvonatra, megyünk át a Tiszán. Tokajban nincs katonai parancsnokság, megyünk tovább Szerencsre, itt egy főhadnagy úr a pályaudvar parancsnok, nem tud a századunkró1 semmit, azt mondja, várjunk reggelig, hátha jönnek. Megvárjuk itt a reggelt. jelentkezünk a főhadnagy úrnál, nincs semmi, várjunk még, azt mondja, de éhesek vagyunk, már két napja nem ettünk A főhadnagy úr azt mondja, ő nem tud enni adni, étkezőállomás Miskolcon van csak. Mit csináljunk, gondolkozunk Szabóval, egy vonat indul Miskolc felé, gyerünk be Miskolcra, gondolom ott legalább kapunk enni.
 

Visszaemlékezések

BARTA ISTVÁN feljegyzései—1.