Fölszállunk, megyünk Miskolc felé, de nagyon lassan haladunk, nagy a torlódás. Szerdán úgy egy óra tájban beérünk Miskolcra, itt jelentkezünk, de a századró1 itt sem tudnak semmit. Irányítanak
bennünket Sájba a hadtestparancsnoksághoz. Kapunk ebédre főtt ételt, jó krumpligulyást és 2 napi
hidegélelmet, kenyér meg marmaládé /
lekvár, gyümölcsíz/. Jól lakunk itt, no de most már tudjuk meg, hol van az a Sáj, megtudjuk, hogy menni kell tovább vonaton Mezőkeresztesig, onnan gyalog 14 km Sáj. Vonat csak este 7.20-kor indul, amint a váróteremben várakozunk, egyszer látom Iványi őrmester úr jön be, megszólítom, jelentem neki, hogy jártunk. Visszalép a vonatra, ők ugyanis 5-en voltak, már hazulról jött egy részük, itt van Várkonyi őrmester úr is, ő is hazulról jön, megkínál egy jó hazaival. Iványi elintézi az igazolványokat, jönnek ők is Sájba, most már 7-en vagyunk. Reggel mire Mezőkeresztesre érkezünk, dél mire Sájra érünk. Itt már nincs hivatal, ebédszünet van, mi is kapunk jó ebédet, iszunk rá jó bort is. Iványi ebéd után elintézi az irodában a szabadságos leveleket Irány Debrecen, ha ott nincs a század, onnan Szekszárd. Ugyanis úgy hallik, hogy a muszkát /orosz/ Debrecennél egy kicsit visszanyomták. Este van mire visszaérünk Keresztesre, itt a pályamester úrnál meghálunk, majd másnap délelőtt indulunk személyvonaton vissza Debrecen felé. Szerencsen túl már nagyon lassan haladunk, mert jobbára kifelé eresztik a vonatokat. 14-én, szombaton reggel érünk Nyíregyházára, gyalog. Itt találkozunk Szecsei főhadnagy úrral és mondja, hogy a század itt van, kint Kemecsén várnak, nincs semmi parancs. Nem soká indul a vonat, kimegyünk Kemecsére; itt van a század, pihen. Másnap halljuk, hogy Horthy fegyverszünetet kért, örülünk, vége a háborúnak, megyünk haza.Később egy pár órával halljuk, hogy fegyverszünet nincs, Horthy ugyan lemondott, de a vezetést átvette Szálasi, és a harc tovább folyik. Ekkor már elmúlt a jókedv, mert jött a parancs, hogy vissza kell menni Debrecenbe. Indulunk is hamarosan, még aznap elértünk Bocskaikertig, reggel bemegyünk Debrecenbe, az állomás teljesen üres, alig látni egy-egy katonát. A repülők folyton cirkálnak, a vonalon kellene Ebes felé egy helyen a vágányt összekötni. Mire az anyagot hozzákészítjük, este van, megyünk a Bocskaikertbe aludni. Reggel indulunk vissza, de minden ember arcán aggodalom látszik, mert egész éjjel erős ágyúdörgés volt. Ahogy beérünk, hát pokoli a helyzet, itt van a harctér, vonatunk rögtön indul is visszafelé, még a mozdony megfordul, addig látom a bajtársak egy jó néhány zsák trafikot feltesznek a vonatunkra, jut belőle mindenkinek bőven. Császárszálláson egy hordó pálinkát teszünk fel Banaival, iszik a társaság, mint a homok. Nyíregyházán egy pár napot eltöltünk, megyünk tovább Miskolc felé, de az ágyúdörgés folyton kísér bennünket. Lassan haladunk, nagy a torlódás, a Tiszánál a mozdonyunkat telehordjuk vízzel, úgy vödrökkel, kézről-kézre. Ugyanis itt már saját mozdonyunk van, 424-es, 215 számú. Úgy október 22-edike körül érünk Miskolcra, még nem tudjuk hova megyünk, itt maradunk-e vagy tovább megyünk. Nem sokat időzünk, még aznap továbbmegyünk Nyékládházáig. Onnan azonnal vissza Miskolcra, itt tudjuk meg, hogy Fülekre megyünk. Már indulunk is, itt gyorsabban haladunk, másnap reggel már Feleden vagyunk. Itt megtudjuk, hogy Ajnácskő és Fülek közt a partizánok egy vonatot felrobbantottak. Hamarosan odaérünk, még azon éjjel a vágányt össze is kötjük. Elég csúnya karambol, két darab 424-es mozdony van lefordulva és több kocsi, és sok elhullott állat. Levelet innen is írok haza a fülkei várból, otthonról is kapok levelet október 23-i kelettel, jól vannak, ez az utolsó lap, amit otthonról kaptam. Itt találkozom egy szelei vasutas kollégámmal, 300 pengőt küldök tőle haza. November l-én még Füleken vagyunk, olyan rémhírek járnak, hogy már minálunk is ott vannak az oroszok. Most már nagyon bánt a helyzet Mi lesz a családdal, mit tud csinálni a feleségem azokkal az apró gyerekekkel, hogy élik át a vészt. Az ágyúdörgés itt most nem hallatszik, de a helyzet rám nézve annál bántóbb, családom sorsa miatt Éjjel mindig borzasztókat álmodom. Itt kezdődik csak igazán a szomorú napok sorozata. A levélváltás megszűnt, nem tudok semmit tovább a családomról. Úgy 5-ike körül elmegyünk Kisterenyére, készenlétbe, itt nem dolgozunk semmit, pihenünk. 12-én visszamegyünk Fülekre, innen 10-én kimegyünk Feledre, egy karambolhoz, amely azonos a fülkei karambollal. Még aznap elvégzünk, vissza is megyünk Fülekre, majd a következő napokon Fülek és Losonc között csinálunk egy hadikitérőt, ez egy hét alatt elkészül. Visszamegyünk Kisterenyére, itt pihenünk megint, csak egy napon dolgozunk, Mátramindszenten rakunk fel 4 vagon anyagot. Az ágyúdörgések megint idejönnek, rosszabbodik a helyzet. 28-án átmegyünk Nagybátonyba, a szénrakodó mellől felszedjük a vágányt. Másnap Pásztóra megyünk, itt már közel vannak a harcok, kimegyünk Szurdokpüspökig, itt megkezdjük a vágányokat fölszedni. A helyzet harctéri, a német tüzérek innen lőnek. Azért Pásztón eltöltünk egy hetet, egyik este Bugyi Laci bácsival bemegyünk Orsós nénékhez látogatóba, Farmosról ők sem tudnak semmit Pásztón még van jó bor egy-egy litert be is vételeztünk Laci bácsival azután elmegyünk aludni. Egyik nap délben az ebédkiosztásnál a vonatunk másik oldalán hatalmas dörrenés, két kisgyermek kézigránátot talált és a kezükben fölrobbant, mind a kettőt összeroncsolta. Az ebéd nem esett jól, olyan rosszul esett arra gondolnom, hátha az én gyerekeim is így járnak otthon, mi lesz velük.

December 6-án a vágányfölszedést Mátraszőllősnél abbahagyjuk, mert a helyzet már szorít A
németek innen egész Salgótarjánig, fölszántják mind a két vágányt, csúnya látvány vasutas szemnek
ilyen pusztítást látni, a szent búcsújáróhely Mátraverebély mellett 8-án elindulunk Nagybátonyból is,
amint átérünk Kisterenyére, légitámadást kapunk, igen veszélyes, én az állomás melletti uraság
istállójában lapulok meg, a vonatunk mindjárt indul tovább, többen lemaradnak. Amint átérünk
Zagyvapálfalvára, újabb légitámadás, a hegyoldalba lapulunk, fejünknél porol a géppuskagolyó. Itt
csak egy éjjelt töltünk, átmegyünk Salgótarjánba, itt töltünk el egy pár napot, a mozdonyokat szereljük szénnel. A légitámadások szinte óránként vannak. l3-án Somoskőújfalun vagyunk, 14-én este innen is megyünk tovább, 15-én Losoncnál átmegyünk SzIovákiába és még aznap Lévára érkezünk. Míg SzIovákián át jöttünk, leesett az első hó. Léváról másnap kiálltunk Zsitvafödémesre, itt álltunk egy hetet tétlenül. Itt találkoztam ViszIai Jóskával, aki Szelén váltóőr volt, ő sem tud közelebbit arró1 a
részről. 23-án hajnalban elindulunk Nagysurányba, míg állunk, találkozunk Kazancki Jóskával, ő is
váltóőr volt Szelén, behív a lakására, megvendégel, még egy darab szalonnát is ad az útra. Bent a
városban még bort is iszunk, azután megyünk tovább, Tótmegyer, Vágsellye, este már Negyeden
kötünk ki. Itt eltöltünk aránylag egy nyugodt hónapot, közben egy szomorú karácsonnyal és újévvel.
 

24-én délután /a háborús helyzet miatt, tekintettel az elsötétítésre az éjféli misét délután tartották meg/ bementünk a karácsonyi misére, mikor visszajöttünk, karácsonyi ajándékot,
cigarettát, csokoládét és kalácsot kaptunk, a főhadnagy úr beszédet tartott, de mire a távollévő
családról tett említést, elcsukIott a hangja és mi is sokan könnyeztünk. Apák könnye hullott a
karácsonyi ajándékokra, melyet mi otthon szerettünk volna gyermekeinknek átadni. A kocsikban is
látszik, hogy karácsony van, ünnepi hangulat, egy-egy kis fenyőág mindenütt van. A mi kocsinkban is ott van, az ajtó fölött, feltűzve. Ha ránézek, elfojt a keserűség, ilyen karácsonyom még nem volt soha. Nem tudom, van-e családom vagy nincs. Ilyen hangulatban telik el a karácsony, majd az arra
következő 1945 újév napja is. Itt Negyeden elég barátságos a helyzet, vendégszerető jó magyar nép lakja. 26-án délben indulunk el NegyedrőI, a faluból sokan kijönnek elköszönni tőlünk. Útirányunk Városlőd, Pozsonyon át, mert a komáromi Duna-híd fel van robbantva. Itt is lassan megy a forgalom, Pozsonyszőllősön három napig álltunk, mire tovább tudtunk menni. Pozsonyon éjjel megyünk át, nem látok semmit. Oroszvárnál újra magyar területen vagyunk. Hegyeshalomban is állunk négy napig, ez veszélyes hely, tönkre van bombázva, naponta van légiriadó, derékig érő hóban menekülünk a szántóföldekre. Majd továbbmegyünk Csorna, Porpác, Sárváron át Celldömölkig. Itt megint állunk egy hetet, mikor Bobára érünk, jön a parancs, hogy nem kell Városlődre menni, ott már el van végezve. Maradunk Bobán. Itt várunk egészen március 7-ig, mikor útnak indulunk Sopronba, ahol 4-én erős légitámadás volt. Szombathelyen átmegyünk, Német bácsiék előtt haladunk el, éppen szolgálatban van, levelet is dobok le neki, de úgy látom, nem ismer rám. Másnap reggel Sopronban vagyunk, amióta bevonultam, láttam már sok bombázott helyet, de ilyet még nem, ez valósággal föl van szántva. Itt már nagyon nyomott a hangulat, az ellenség jön, a nyilasok bíznak, hogy 2 hét múlva a Tiszáig nyomják vissza az oroszt. Légiriadó mindennap van, futva menekülünk a város népével együtt a Károly király kilátó irányába hegyek közé. Bécset vagy Bécsújhelyet mindennap bombázzák, ide is hallatszik a robbanások zaja. Igen izgalmas napokat átélve közeledik a Húsvét ünnepe. Mi lesz még addig, ki tudja. Az ellenség erősen közeledik, a nyilasok menekülnek át Ausztriába, de még mindig biztatnak bennünket, hogy győzünk. Nagypénteken már veszélyes a helyzet, a légi csata állandó, ebédre mákos tészta van, Hoppál sógor segítségével sikerül jó dupla adagot kapnom, ekkor lakok jól utoljára.

 


A vagonok körül kis fedezéket ásunk magunknak, mert a légitámadás állandó. Nagyszombaton
hajnalban jön a parancs, hogy szereljen fel mindenki, amit bír, mert a vonatunkat itt hagyva át kell
mennünk Ausztriába, nagy az aggodalom. Tanácskozunk, összebújva, csendben, mitévők legyünk,
szökjünk vissza, vagy menjünk tovább. A fól1adnagy úr kijelenti, hogy a vonalat németek és nyilasok
tartják, aki szökni próbál, fölkoncolják. Iványi őrmester azt mondja, tartsunk össze, ő a századot
szeretné hazavezetni.
 

Én is elhatározom, megyek, lesz ami lesz. A szekereinket megrakjuk élelemmel, és reggel
elindulunk Ágfalva felé kenyér nélkül. Mire Sopronon átérünk, háromszor kapunk légitámadást, a
század teljesen szétszóródik. Mikor a várost elhagyjuk, lassan kezd a század összegyűlni, sok ember
hiányzik. Hol vannak, ki tudja. Dél felé elérjük a határt, mindenki izzad, sóhajtozik, visszanézünk
Sopronba, még most is támadják a repülők. Átlépjük a határt, Istenem mikor jövünk vissza vagy
egyáltalán visszajövünk-e még. A németek kaján mosollyal fogadnak, csak előre, visszafelé nem
engednek senkit. Az első osztrák faluban Sondorfban megebédelünk majd tovább megyünk, az út
veszélyes, mert a repülők folyton támadnak. Április 1-e, Húsvét vasárnap. Egy nagy szalmakazal
tövében ébredünk, egy urasági tanyán, itt még az este kaptunk néhány darab sonkát, így lesz
mindenkinek egy szelet húsvéti sonka is. A szakácsok már föl is teszik főni. Szomorúan indulunk
tovább, mintha csak hátulról lökdösnék az embert, úgy tűnik. Délre átérünk a Lajtán, itt kiosztják az
ebédet - a sonkát is, én egy fűzfa alatt ebédelek, a sonka jó, de folyton az jár az eszemben, hogy
ugyan a gyerekeknek van-e sonka otthon. Keserű ebéd ez.
 

Ebéd után eléljük Sollaneu városkát, itt egy nagy lőszertelepre élve - ahol valami német kommandó
is van - minden magyar katonától elszedik a fegyvert és a lőszert. Mi ez - nézünk össze -, hát foglyok
vagyunk vagy mi? Azt mondják a németek: Nem. De hát akkor mik? Fejlógatva haladunk tovább,
estére elérjük Pottenstein városkát, ahová irányítva lettünk, a főhadnagy úr bemegy, és azzal jön
vissza, hogy olyan parancsnokság, amelyhez minket küldtek, itt nem létezik. A tiszturak és őrmesterek
összeülnek tanácskozni és elhatározzák, hogy visszamegyünk valahogy. Itt meghálunk, éjjel nem
megyünk az országutakon, mert a légitámadások miatt ez nagyon veszélyes. Reggel indulunk is
vissza, elérünk Sollaneu-ig, de tovább nem tudunk menni, mert az oroszok már erősen lövik az utat.
Visszafordulunk, megyünk beljebb, itt már kezdődnek a hegyek. Délután elérjük Bendorf városkát,
ahol a főútról letérünk a hegyek közé, azzal a szándékkal, hogy itt a hegyek között elbujdosunk, míg
az orosz ideér, de tovább mi nem megyünk. Élelmünk van akár két hónapra való is, tudunk várni
könnyen.

 

De sokáig nem állhatunk egy helyen, mert a német SS-csapatok mindenütt cirkálnak, és szemet
szúr nekik, ha ácsorgunk, meg mindjárt zabrálnak, valami ennivalót elvesznek tőlünk. Csaknem
mindennap más helyen táborozunk, Szabó Pistával összefogva mindenütt csinálunk fenyőágakból egy
kis sátort magunknak.
 

Éjjel még itt hidegek vannak, egyébként jól vagyunk, majdnem minden ebéd rizs, gulyás, van
ennivaló bőven, csak kenyér nincs. Két hétig bujdosunk így. 16-án egy szakasz SS körülvesz
bennünket, és géppisztolyok között sorakoztatnak mindenkit. Az ebéd kész, azt megengedik megenni,
közben némelyik bajtársam tarisznyájából még az ennivalót is kilopják a kamerádok. Ebéd után
hajtanak hátrafelé mindenkit, csak tizenkét ember marad itt azzal, hogy majd ezek a kocsikkal jönnek
utánunk, de többé se a kocsikat se az embereket nem látjuk. Odavan a sok élelem, egy ütegállásnál
húsz embert megint lekapcsolnak munkára. Óriás, meredek hegyeken át, hajtanak bennünket hátra, a parancsnoksághoz. Estére beérünk Veisenbach faluba, itt van a kommandó. Egy nagy gyártelepen
vagyunk, itt kapunk szállást, de enni nem, mert azt mondják, hogy enni csak az kap, aki dolgozik,
kimegy a rajvonalba lőszert vagy sebesültet hordani. Persze erre önként nem vállalkozik senki. Itt
eltöltünk két éjjelt és egy napot, mire tovább küldenek St.Pöltenbe, még előbb húsz embert itt is
kiválogatnak közülünk, itt marad el tőlem Szabó Pista is, azóta se láttam őt sehol. Az országút,
amelyiken elindulunk, közvetlen a fronton van. Összetört járművek, emberi ás állati hullák, akasztott
ember és szétszórt fegyverek jelzik a harcok voltát. Az út mentén gyakran ki van írva: "Vigyázz, az
ellenség belát." Ilyen helyeken futva vagy kúszva haladunk át. Amint megyünk tovább, az árokban egy darab komiszkenyeret látok, fölveszem, megtörlöm, és jóízűen megeszem. Már több mint két hete
nem ettem kenyeret. Este Hainfeld városkában szálltunk meg, a város teljesen üres. Itt kaptunk egy
kis konzervkrumpli levest, jó, mert meleg és soká jött az előbbi után. Reggel tovább indulunk,
nemsoká légitámadást kapunk, majd úgy 9 óra tájban Reinfeldnél az orosz közénk géppuskáz, Koncz
Mihály megsebesül, itt aztán alaposan szétszóródunk megint. Mi Szecsei főhadnagy úrral Kleinzell
irányába, a műúton menekülünk 22-en. Délután az egyik szakadékban magyar katonákat látunk, lógnak, hozzájuk állunk mi is. Ez a hatalmas völgy itt jó búvóhely, az orosz hamarosan itt lesz és átmegyünk hozzájuk. Az ágyúzás, géppuskázás olyan erős, hogy nem is tudjuk kivenni, melyik fél hol áll. 24-én a civilek úgy gondolják, a kijáratnál már oroszok vannak. Rendben van, gondoljuk, egy-két napot várunk és előbújunk, éppen ideje, mert itt már lóhúst, csigát és csalánlevest ettünk. 26-án az SS-csapatok találnak ránk itt a völgyben. Kihajtanak a parancsnoksághoz, az öregeket kiválogatják, és minket beosztanak munkára.

 

Egy nagy istálló padlásán a szénában kapunk szállást. Itt már kapunk vacsorát is: egy negyed komisz egy negyed túrókonzerv fejenként, de milyen jó, el is fogyasztom egyszerre, hisz már régen nem ettem. Másnap reggel egy barakkba kapunk elhelyezést, innen húszunkat ki is küldenek a vonalba, munkára, köpenyt, pokrócot kell magunkkal vinni, mert éjjelre is kint maradunk. A kosztot majd küldik utánunk. Első nap a munka semmi, heverünk a napon, mert itt egy 1750 méter magas hegy tetején vagyunk, még a napon is hűvös az idő, sok helyen még hó van. Délután jön a koszt, egy fél komisz kis vaj, szalámi, lekvár és három Verzsina szivar. Éjjel az orosz nyomást csinál, lent a barakkban a lentmaradt bajtársak mindenünket elrabolnak, úgy gondolják, már nem találkozunk, de nem is találkoztunk. Mi leváltást nem kapunk, 11 napot szolgálunk itt a németeknek egyfolytában. A munka mindig több és nehezebb, a sebesülteket messzire kell vinni. A kosztot és lőszert igen magas
meredekre kell felhordani. Az élelmezésünk, pedig mindig fogy, utóbb már csak egyötöd komiszt
kapunk egy napra meg a vaj és egyéb adagok is kisebbek, úgyhogy a 11 nap alatt teljesen kifáradunk
és éhezünk. A hidegtől sokan szenvedtünk itt, fedél nélkül voltunk éjjel-nappal, május l-ére egy
fenyőfa alatt lepett be a hó. 8-án reggelre összepakolnak a németek és visznek magukkal hátra.
Gyanús a helyzet, az ágyúzás zaja megszűnt, a német meg gyorsan vonul vissza. Mikor a műutat
elérjük, autóra raknak minket és visznek Ausztria belseje felé. Nem tudjuk mi történt, később látjuk,
hogy a lőszert, fegyvert dobálják el, az autókat, ágyúkat robbantják fel. Délután tudjuk meg, hogy
fegyverszünet van, a háborúnak vége. Mikor az autó legközelebb megáll, mi 9-en százkilencesek le is
szállunk, ha már vége a háborúnak, ne menjünk tovább, még Pünkösdre hazaérünk.
 

Brettl falunál vagyunk, egy majorba meghálunk, reggelre itt van az orosz, nem bántanak, kedvesen fogadnak a "tovarisok". Azt mondják, megyünk haza. Meg is indulunk hazafelé, az útmentén szedünk fel élelmet és minden felszerelést, amit a németek széjjelszórtak. Később az oroszok a szélnek
eresztett lovakat és kocsikat összeszedetik velünk, hogy ne menjünk gyalog, így kedveznek nekünk.
Nagy az öröm, megyünk hazafelé kocsival. Mindig többen és többen verődünk össze, de úgy látom
már orosz őr is van, aki minket figyel. Nem haj mondjuk, haladunk hazafelé, délután Seitz-be egy nagy udvarba terelnek bennünket, olyan gyűjtőtáborféle ez, a csomagjainkat átnézik, némelyikünket meg is motozzák, tőlem nem vesznek el semmit. Másnap indulunk tovább, St.Pölten felé, ott van az elosztó, mondják a hozzáértők, ott kapunk majd vonatot. 12-én oda is érünk, de itt már elszednek órát,
borotvát, bicskát, minden értékesebb holmit. Az ördög bánja, csak mehessünk haza. Másnap reggel
kapunk háromnapi kosztot és elindulunk hazafelé, százas csoportokba osztva, gyalog, mert a vasút
még nincs üzembe. Orosz őrök is jönnek velünk, egypáran, no de ez csak azért van így gondoljuk,
hogy mi Ausztriába szét ne széledjünk. Május 16-án átlépjük a magyar határt, nótázik a társaság,
örülnek az emberek, újra itthon vagyunk. Sopron mellett egy nagy réten táborozunk le, az a hír járja,
hogy holnap megyünk be a városba és átadnak a magyar parancsnokságnak. Reggel el is indulunk a
város felé, de nem be a városba, hanem elkanyarodunk Kőhida felé, az átvétel ott lesz, beszélik.
Hamarosan ki is érünk Kőhidára, de látjuk, hogy itt fogolytábor van, de azt mondják, itt csak
megfigyelnek, átvizsgálnak és fertőtlenítenek mindenkit, ez egy-két hétig tart és mehetünk haza. Az
átvizsgálás, fertőtlenítés meg is történik, enni is kapunk egy keveset. Eltelik egy-két hét is, de a
hazamenetelről nem biztatnak bennünket, sőt egy-két hét múlva jövünk rá, hogy hadifoglyok vagyunk.Az őrség igen szigorú, a kerítéshez közel se szabad menni, akinek eljön a hozzátartozója, nem
szabad vele beszélni, még levelet sem írhatunk. Lógatja a fejét mindenki, mi lesz itt velünk mikor
engednek el, találgatjuk, de nem tud senki semmit. Orvosi viziten megyünk át, osztályozzák a népet,
fertőtlenítenek minden héten. Azt beszélik, hogy az egészségesebbeket kiviszik Szibériába, a többi
majd Magyarországon dolgozik. Mindez csak kósza hír, a valóság az, hogy hadifoglyok vagyunk, hogy
mi lesz velünk, nem tudja senki. Járok-kelek a táborba, találkozok Kopácsi tanító úrral, megbeszéljük,
hogy ha írunk haza, írunk egymásról. Pár nap múlva találkozunk megint, azt mondja, már írt haza, írt
rólam is. Én még nem tudtam írni, mert hivatalosan ezt nem lehet. Június 14-én jelentik ki, hogy lehet
levelet írni haza, de lap nincs, úgy hallik, hogy akármilyen lap nagyságú papíron lehet írni, írok én is
egyet, most már várom a választ. Kopácsi tanító úrral többet már nem találkoztam, elvitték innen
valahová. Helyette itt találkozok Paksi Márkussal, ővele is megbeszéljük az írást. Várjuk a híreket, de
nem tudunk otthonról semmi hírt szerezni. Ez emészt a legjobban, mi van a családommal, élnek-e
vagy talán nincsenek is.
 

Napról-napra fogyok, már alig van jártányi erőm, a koszt nagyon gyenge és egyoldalú. Reggeli
borsóleves vagy zabpehely, később cukorrépa, ebéd bab vagy borsó, vacsora csája, naponta 60 dkg
kenyér. Mint hadifogolynak ez meg is járná csak nagyon kevés, állandóan éhes vagyok. Hej, csak
még egyszer haza mehessek. Minden napom gondolkodással, búsulással telik el. Dohányom már
nincsen, venni még lehetne, ha pénz volna hozzá, de itt drága a vásár. Egy napra való dohány 100
pengő, egy levente cigaretta 46 pengő, egy szivar 100 pengő, egy napi kenyér 100-150 pengő,
minden értéket csak a dohány és a kenyér képvisel. 20-án kapunk egy kis biztatót, a soproni
kommunista párt vezetői gyűlést tartanak, és azt mondják, haza fogunk menni, Szibériába nem
visznek senkit. A titkár elvtárs azt mondta, ha még egyszer kijön, szabadonbocsátásunkra
vonatkozólag többet tud mondani. Most őt várjuk, mint Noé a hollót.
Szórakoztatásunkra van itt gond, futballmeccs majdnem mindennap van, műkedvelő előadások,
különféle zene, de én most egyiket se tudom élvezni.
 

Olyan lassan telik az idő, hogy egy nap heteknek tűnik föl. Ma június 23-a van, eddigi élményeimet
nagyjából leírtam, most már majd pontosabban írom míg haza nem jutok. Most is futballpályán
vagyunk fölsorakozva, megint valami válogatás történik, az iparosokat szedik ki. Alig várom, hogy
bemenjünk, és a kenyeret megkapjam, nagyon éhes vagyok. Ebéd után megkapom a kenyeret,
kétnapit egyszerre, el is fogy estig mind, de most valamennyire jól érzem magam. 24-én sikerül egy
lapot szerezni, azonnal meg is írom haza. Az ebédből sikerül dupla porciót kapnom, borsófőzelék,
ugyan nagyon megkívánom a cigarettát, 102 pengőért veszek egy darabot, de amint elég, megbánom,
egy mégiscsak sok egy hadifogolynak. Ebéd után a színielőadásnál találkozok Fejes Laci nagykátai
ismerőssel, mezőőr volt Nagykátán, otthonról ő se tud semmit.

 

25-én négyszeres reggelit szereztem, most az éhséget tekintve jól érzem magam, az ebéd jó
babfőzelék hússal. 26-án sorakozó a futballpályán, osztályozás, összeírás. Az a hír terjedt el, hogy
reggel indulunk haza, most mindjárt az jár eszembe, családomat hol és hogy találom meg. 27 -én
reggel ismét gyülekezés a futballpályán, menetszázadokba osztanak be, most már csakugyan
indulunk valahova, de dél felé vihar jön, hatalmas esővel, itt maradunk. 28-án, hajnalban már
fölkerekedünk, kiosztják az élelmet, 5 dekányi szalonna, ez újságszámba megy. Összeszámolják a
népet és indulunk, utunk egy kicsit gyanús, mert igen erős kíséretet kapunk. Sopron, Nagycenk, Lövőn át estére elértünk Völcsejbe. A szomszédos Sopronhorpács kis falucska mellett egy grófi majorba
meghálunk, kint a szabadba, reggelre meg is ázunk.
 

29-én amint megvirrad, látjuk, hogy a major drótkerítéssel van körülvéve, egy fogolytábor ez is.
Iszonyú éhes vagyok, tegnap reggel óta nem ettem semmit. Szomorú valóság ez. Otthon búcsú van,
én meg itt éhezek, mint egy kutya.

 

Ugyan a családom hogy van otthon? Nem hiszem hogy a magyart ilyen megaláztatás érte valaha.
Milyen borzasztó érzés az, amikor saját országunk földjén éhen-szomjan, idegen katonák szuronyai
közt kell menetelni, rabszolga módjára, és a falvakon áthaladva látni a könnyező magyar asszonyokat.
Ennyit tud csinálni egy Szálasi Ferenc. Péter és Pál napja van. Szétnézek a táborozásunk helyén,
valami kis ennivalót keresek, találok is egy keveset, néhány szelet kenyérnek a héját, ez a mai
ebédem. Délután bemegyünk a táborba, a csomagjainkat átnézik, egyet-mást el is vesznek. "Haza"
értünk, kezdődik előröl az egész hadifogság. Estefelé kapunk enni, ünnepi ebédet, burizs /
hántolt búza/ gulyást.
 

Lakhelyünk egy nagy ököristálló. 29-tól július 3-ig nincs semmi különös esemény, 3-án orvosi
vizsgálat. Sok a kósza hír, amely szerint még a héten elmegyünk innen. Az éhségem erősen
növekszik, az ételkiosztásokat már türelmetlenül várom, a bajtársaim is, éhes itt mindenki és
türelmetlen.

Visszaemlékezések

BARTA ISTVÁN feljegyzései—2.